Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Nem olvastam eddig még Sofi Oksanen-től könyvet, de sokat hallottam már róla, így most lehetőségem nyílt ezt pótolni. Sofi Oksanen (Jyväskylä, 1977. január 7. –) kortárs finn írónő. Édesapja finn, édesanyja észt származású. Finnül és magyarul is három kötete jelent meg. Első regényével, a Sztálin teheneivel robbant be az irodalmi köztudatba. 

Oksanen műveiben fontos hangsúlyt kapnak a női szerepek, és a totalitárius elnyomás. Oksanen az első író, aki egyszerre belülről és mégis kívülről ír a szovjet időkről. Regényei magyarul 2010-ben (Tisztogatás), 2011-ben (Sztálin tehenei), 2012-ben (Baby Jane) és 2014-ben (Mikor eltűntek a galambok) jelentek meg a Scolar Kiadó gondozásában. 

Rátérve a Mikor eltűntek a galambok c. könyvre: kezdeném először a könyvborítón látható Bosch: Az utolsó ítélet című képének részletével: ez már felkeltheti az olvasó figyelmét és remekül illik a regény hangulatához. 

Ez a könyv az utóbbi időszak legsúlyosabb olvasmánya, amely Észtország és népének sajátos sorsát taglalja a második világháború alatt és után. A regény a nácizmus és kommunizmus ringjében lehetséges életutakat mutat be három olyan ember segítségével, akiknek sorsa egy pontról indult, de a végtelenbe ágaznak széjjel. 

Az 1940-ben Szovjetunióhoz csatolt Észtország 1991-ben nyerte el függetlenségét. Az Észt Köztársaság II. világháborúbeli sorsa 1939 augusztusában teljesedett be, amikor Sztálin és Hitler egyezményt kötött Kelet-Európa érdekszférák szerinti felosztásáról a Molotov–Ribbentrop-paktumban és annak titkos záradékában. 

Az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és más nyugati demokráciák mindig is illegálisnak tekintették Észtország szovjet megszállását. Diplomáciai kapcsolatban maradtak a független Észt Köztársaság képviseleteivel, jogilag sohasem ismerték el az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság létét, sohasem ismerték el, hogy Észtország a Szovjetunió része lenne.
Észtország függetlenségét az tette lehetővé, hogy a Szovjetunió szembesülve belső nehézségeivel, birodalma külső területeinek magára hagyása mellett döntött. Az 1987–1989-es kezdeti időszakban fokozatosan nőtt a gazdasági függetlenség. A Szovjetunió gyengülésével egyre nyilvánvalóbban közeledett a teljes függetlenség, az ország kezdett az önrendelkezés útján haladni. Az ország parlamentje 1988. november 16-án nyilvánította ki szuverenitását a Szovjetunión belül.

1989-ben a „daloló forradalomban” Litvánia, Lettország és Észtország kétmillió lakója élőláncot alkotott országaikon át. Ez volt a „Balti út”, és az akció függetlenség melletti tüntetés volt. Mindhárom nemzet hasonlóan szenvedett a megszállástól és hasonló módon törekedett a függetlenségre. 1991. augusztus 20-án, a moszkvai katonai puccs idején Észtország formálisan is kinyilvánította függetlenségét, újraélesztve az 1940 előtti államot. Az első ország, amely elismerte a független Észtországot, Izland volt két nappal később. Az utolsó orosz csapatok 1994. augusztus 31-én távoztak. 

A Mikor eltűntek a galambok c. könyv nekem azt az „életérzést” próbálta visszaadni, hogy egy nagyon kis államra milyen hatással volt a II. világháború és milyen volt két nagy állam között lenni (földrajzilag is). A szomorúság érzésével tettem le ezt a könyvet.